A nagybőgő formájú orr-rész, úgy tűnik, nemcsak a polgárosodáskori folyami teherszállító bárkák, a bőgőshajók, de az úriemberek csónakjainak büszke éke is volt. Legalábbis ezt látszik igazolni az a felettébb érdekes tusrajz, amely gróf Széchenyi István - vélhetően 1830-as -, leghosszabb aldunai útjának egy pillanatát örökíti meg. A kép hátterében az ismert és a Közlekedési Múzeumban kitűnő makettel rekonstruált Desdemona nevű bárka látszik, amellyel Széchenyi bejárta a Duna alsó folyását, felmérve, miként lehetne biztosítani a hajózást egészen a tengerig.

A kép bal első sarkában viszont egy gyönyörű bőgősorrú csónak, egészen pontosan egy nagyméretű dunai ladik látható. Úgy hívják: Julietta. Már a név is érdekes, hiszen Széchenyi István gróf valószínűleg édesanyjáról, gróf Festetics Júliáról – vagy esetleg lányáról – nevezhette el ezt az elegáns és kecses luxuscsónakot, melynek elejét egy nagybőgő formájú orr, peremét pedig a Habsburg-ház fekete-sárga színeit viselő csík díszíti. (Nem akarnék Széchenyi csónakjának díszítéséből túl messzire vezető következtetéseket levonni, de az osztrák uralkodó ház felé mindvégig lojális, és a magyarságához mindenekfelett hű, tragikus sorsú Széchenyi dilemmáit azért jól jelzi ez a kettősség: még csónakján is igyekezett megtalálni a harmóniát a jellemzően osztrák színek és a tipikusan magyar bőgőorrdíszítés között.)

Széchenyi bőgőscsónakja egyébként a képről tényleg rendkívül elegánsnak tűnik. Ha nem tévedek, hátul, a kormánylapátnál, kalapban maga a gróf ül, a vízben pedig kíséretének hölgytagjai – több aldunai útján ezek között volt édesanyja, Júlia grófnő is – fürdőznek a folyóban. Érdemes megfigyelni a bőgőscsónak oldalán a kis létrát, amely a vízbe ereszkedést és a csónakra visszamászást segítette.

A bőgőshajó mellett előbb-utóbb Széchenyi bőgős csónakját, a Juliettát is meg kellene építenünk, tisztelegve a legnagyobb – és az egyik legszimpatikusabb – magyar emléke és kifinomult ízlésről tanúskodó csónakja előtt.